Sokat tűnődtem azon, hogy miért így kellett végződnie, hogy miért voltam olyan gyenge és engedtem magam megfélemlíteni. Szerinted minden az én hibám volt, talán igazad van. Szerintem azonban kevésbé vagyok vétkesebb, mint te.
Hogy miért nem tudtalak akkor elengedni, amikor még volt esély, miért nem küldtelek el, amikor még pislákolt a fény, nem tudom. Pedig egyszer, kétszer, de lehet tízszer jött el az idő, meg kellett volna tennem. A lehetőség ott volt, de én képtelen voltam élni vele, nem tehettem, mert akkor még szerettelek.
Miért nem tudtál elereszteni, mikor minden romba dőlt, s én szabadulni akartam, újra kezdésre vágytam, persze... egyedül. De nem, te is gyenge voltál... mohó és önző.
És most itt vagyunk már több mint egy éve, hogy az egésznek vége, mégsem vagyok szabad, mert te követsz engem. Figyeled minden lépésem, én már megtanultam nem törődni ezzel, és nem felvenni azt, hogy olyanokat sértegetsz, akiket nem is ismersz. Nem tudom miért nem vagy képes egy lépést tenni, túllépni ezen az egészen és elfelejteni. Hiszen én voltam az, aki mindig hibázott, de később már nem voltam hajlandó mindent magamra vállalni. Hát... felejts el és minden szebb lesz.
