Dilemma

Fura érzések kavarognak bennem. Igyekszem, de láthatóan nem eléggé. Próbálok a kedvében járni, csinálok reggelit, meleget nem szendvicset. Főzök teát, és megteszek, amit csak tudok. Miért ne tenném? Nagyon kedvelem. Mégis mindig ott érzem a falat, hogy nem elég mindez neki. Tudom jól, hogy nem tudok a végtelenségig ébren maradni esténként, tudom jól, hogy nem egy hodályban élek, amelyben teljes kényelemben lehetünk. Azt is tudom, hogy sosem működik minden zökkenő mentesen. De reméltem, ha velem van, akkor nem más társasága után áhítozik. Hát... tévedtem.
Nem tehetek róla, nekem szükségem van a társaságára, mert utálok egyedül lenni és már az is feldob, ha csak itt van velem. Persze én vagyok az, aki túlreagálja a dolgokat, de én ilyen vagyok. Irigy vagyok és féltékeny, és érzékenyen érint, ha nem velem törődnek, akik fontosak nekem.

Lehet velem van a baj.

Talán nem helyes, ahogyan viselkedem. De fáj és néha már nem tudom leplezni.