Sokadszor újra

Ugyan semmi érdekes nem történik manapság velem, azért arra gondoltam, mégis adok még egy esélyt ennek a blogdolognak... Aztán ki tudja, sosem ment ez nekem igazán.


De olvasgattam a régieket. A karakteremét. Kedvet kaptam, de még át kell gondolnom.

Upset

Igen az vagyok. Zaklatott. Azt hittem sikerül könnyen átverekedni magam az érzelmek hullámvölgyén, és nem fogok kiborulni. Nem fogok szomorkodni, mert egyszer elbuktam. Nem először. De ez most mellékes. Azt hittem, hogy képes leszek mindenféle sebnyalogatás és önostorozás nélkül megemészteni, hogy vége. Vége az életem egyik legszebb korszakának.
Néhány órája magamba roskadva ülök, és egyre inkább elhatalmasodik rajtam a szomorúság. Percekkel ezelőttig nem igazán tudtam, miért. Tény, csodás időszakot kellett magam mögött hagynom, de az élet már csak ilyen. Aztán jött a megoldás. Azért vagyok ennyire letörve, mert nem csak a csodás londoni napoktól kellett búcsút vennem, hanem függetlenségtől is. Well, nem voltam egészen független, sok mindenhez voltam kötve, de mégis... senki nem mondta meg, hogy mire költsem a pénzEM, mert az az én pénzem volt. Nem kellett az anyukámtól kérnem, hogy elmehessek moziba, vagy meginni valamit a barátokkal, és tudtam volna ajándékot is venni a szeretteimnek karácsonyra. Nem volt az, hogy jahj, de jó lenne, de nincs egy fityingem sem.
Most meg... ha ajándékozni akarok, akkor a megmaradt lófasznyi pénzemből szinte semmit nem költhetek. És ez.... elszomorít. Megint. A kilátástalanság, a szürke hétköznapok. Nem akarom.

Álombubi *pukk*

Ez van, ha az ember kezd túl magasan a felhők fölé emelkedni. Jön valami, amitől hamarosan a földnek csapódsz. Csak tudnám, hogy egyesek hogy képesek nem kétségbeesni.
Na mindegy, a karácsonyi hazautazás kálváriája fölösleges volt. Hazamegyek. Amint tudok.

New experience

Írnám szívem szerint az egész bejegyzést angolul, bár kétlem, hogy mindent helyesen le tudnék írni. De most így reggel totál feldobódtam, bár őszintén megvallva előtte rendesen be voltam ijedve.
Újra megbizonyosodhattam róla, hogy az angol emberek, noha felfogásban sokszor megbotránkoztatnak, azért jó beszélgető partnerek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma kijött egy mosógép szerelő "bácsi" és bár körülbelül 5 perc alatt letudta a gépet, és közölte, hogy ki kell cserélni, mégis kitöltötte a fél órás minimum kint léti időt. Nem mondanám, hogy bántam, meglepően jól elbeszélgettünk, bár gondoltam inkább az elején közlöm vele, hogy nem biztos, hogy mindent érteni fogok, amit mond, mert nem angol vagyok.
Ehhez képest nem kímélt a hadarásával, de büszkén mondhatom, hogy jól elboldogultam és még a viccet is értettem.
De mókás, ha valakinek azt mondom Hungary, egyből azzal jönnek, hogy ott szépek a lányok. Erre mit tudok mondani? Hümmögök... szépek... erős túlzás, legalábbis ezt kihangsúlyozni. Kedvesen mondtam, hogy inkább csak tudnak öltözködni. Legalábbis tudtak. A divat maga torzul abba az irányba, hogy lassan aki akar, sem tud már normálisan öltözködni. Én meg biztos nem fogok csőnadrágot és medvetalpat hordani. xD
Aranyos volt a faszi, azt mondta, ha fele annyi idős lenne, elhívna bulizni és megmutatná, hogy lehet itt is. xD
Jó élmény volt, nagyon féltem, hogy bénázni fogok, de ehhez képest jól kitöltöttük a fél órát. :D
Üröm az örömben, hogy a mosógépet ki kell cserélni, így nem tudni, mikor lesz újra gép. Fasza. >.<

És tényleg....

Végre már teljesen biztos, hogy mikor megyek haza, megvannak a repjegyek, itt volt már az ideje. Komolyan mondom sokkal jobb érzés ez így.
Ahogyan saccoltam, a reptérre való kijutásomat majd magamnak kell megoldanom, de ennyi kényelmetlenséget igazán megér nekem, hogy két nappal többet lehetek a családommal és, hogy nem 24én kell hazamennem.
Üröm az örömben, hogy ettől függetlenül is pont lekésem aput, akit már most fél éve nem láttam, csak camerán. Az ő esetében nem mondhatom azt, hogy ajh hát úgyis eleget voltam már vele, mert nagyon keveset volt velünk. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lenne most minden, ha neki is otthon lett volna munkája. De egyszerűen el sem tudom képzelni. Annyira nem ismerem, nem tudom, hogy mit tett volna egyes esetekben, s hogy megtörtént-e volna egyáltalán sok dolog, amelyek megtörténtek. Azt sem tudom igazán eldönteni, hogy jobb lenne-e vagy rosszabb, de több dologban biztos vagyok, amit inkább nem fejtenék ki. Nem is ez a lényeg most.
Annak ellenére, hogy sokat nem volt velünk, feltűnnek az ilyen féléves távolmaradások, és biztos vagyok benne, hogy ez engem később nagyon szarul fog érinteni. De majd beszélünk camon, legalább látom, hogy jól van.

A költségvetésem már kész, nem egy elviselhetetlen dolog, de vagy a reptérhez, vagy Londonhoz kell legközelebb közeli állást találnom.

"Goin' home, baby...goin' home, baby..."

 Esküszöm azt hittem sosem jön már el ez a pillanat, vagy nem is tudom. Annyi szarakodás volt már az elmúlt pár hétben, mindig aggódni valamin, hogy a hazautazásom olyan távolinak tűnt. Nem is úgy mondanám, hogy távolinak, inkább csak egy soha meg nem valósuló ábrándnak.

Igen, én most erről ábrándozom. Arról, hogy hazautazok karácsonyra a családhoz. Már akkor tudtam, hogy ekkorra haza szeretnék utazni, amikor kijöttem ide. Hetek óta téma volt, de mindmáig annyira bizonytalan volt ez az egész. A sok variálástól meg már a hócipőm is tele volt, s így nem egyszer megfordult a fejemben, hogy jobb lenne itt maradni. Na nem pont itt, hanem mit tudom én, beutazni Londonba, ilyesmi.

Aztán pénteken igazán durvára fordult a szitu. Mivel már nagyon erősködtem, végre eljött a pillanat, hogy megbeszéljük, most már nem csak sacperkábéra, hogy mikor mehetek haza, hanem pontosan. Hát ebből aztán lett egy nagyobb sírás-rívás, persze a részemről. Történt ugyanis, hogy közölték velem, hogy csak 24-én tudnak elengedni. Ezen aztán jól felhúztam magam, talán nem kell indokolnom, de mégis megteszem. Egyrészt azért cseszte a csőröm a dátum, mert mégiscsak Szenteste napja, amit már ugye a fadíszítéssel, készülődéssel illik tölteni, a családdal. Erre beszól a nagyokos török: dehát a gép ott van háromra, milyen messze is laktok a reptértől? (válasz: két és fél három óra) Na, akkor estére hazaértek, nem?

Hát ennél a pontnál nem sok választott el attól, hogy a frissen elkészült teáját a bájosan seggfej mosolyába ne vágjam. Azért na...
Aztán több eshetőséget is figyelembe véve, végül is bele kérdezgettünk a dolgokba, hogy mi lenne, ha mégis előbb mennék, erre azt a választ kaptam, hogy nincs akadálya, de akkor újév előtt vissza kell jönnöm. Esküszöm úgy éreztem magam, mint egy partra vetődött hal, guvadt szemekkel, levegőért kapkodva tátogtam. Móóókás... aztán anyuval megkérdeztük, hogy és mi lenne, ha a nagyira bíznák a gyerekeket. Jahj hát azt nem lehet, láttad, 72 éves, öreg és használhatatlan, mert hogy van egy kis hátproblémája. Hát könyörgöm.. nem kell velük fára másznia... csak itt kell lennie, tőle még a takarítást sem fogják elvárni.
Aztán ma, amikor kérdezték, közöltem, hogy jobb híján megvesszük a jegyet 24re. Talán látták, hogy rohadtul nem vagyok kibékülve a helyzettel, vagy épp csak megint szívózni akartak velem, mint ahogy teszik mostanság...
Hirtelen az öreg és használhatatlan nagyi mégis egy jó megoldásnak ígérkezik, így most úgy néz ki, hazamehetek 22-én.
Most így belegondoltam a dologba, és állatira jó érzés. Szeretem mikor előre, és még időben tudok valamit. Nem mondom, hogy nem lett volna jobb ezt már egy hónapja érezni és nem átesni ezen a szarakodáson, de...
Mindenesetre jobbnak érzem, ha már most elkezdtek szállást keresni 21.-e éjszakára, mert nem lesz senki, aki kivigyen a buszállomásra vagy a reptérre, és nem akarok megint úgy járni, mint mikor anya jött. Az utolsó pillanatokban derült ki, hogy oldjam meg magam a dolgokat. xD utálom az ilyen meglepiket.

"On the day I went away... goodbye...
Was all I had to say... now I...
I want to come again and stay... Oh my my...
Smile, and that will mean that I may

Cause I've seen blue skies, through the tears
In my eyes
And I realise.. I'm going home..."

There's no place like London...

Rég nem írtam, volt okom, kedvem viszont nem. A szenvedés valahogyan megoldódott, végül is anyu idekerült valahogyan, jó későn, de legalább volt időm kitakarítani. Mindent szépen fittiben megoldottam, csini lett a ház, még a retkes kutyát is elvittem lefárasztani, megfuttattam a vén kurvát. Ami végül is nekem is jól esett. Rég nem mozogtam egy rendeset.
Jó volt anyát újra látni, csak kicsit furcsa volt állandóan fordítani egyik nyelvről a másikra, amit beszélgetni akartak. Néha pöppet zsongott már a fejem.
Hétfőn volt egy jó kis főzőcskénk, aztán pihi anyunak, én meg melózhattam. Ez így elég shit volt, merthát na. Inkább lettem volna csak vele, és tekereghettünk volna, ahogy azt én elterveztem. De ugyebár ember tervez... a többi ember pedig keresztbe tesz. Ettem jó kis töltött kápit, nagyon hiányzott már egy jó anyaféle kaja, be is ettem belőle.
Kedden (Boldog Szülinapot nekem!) elhúztunk Londonba. Jó buták voltunk, vagyishát inkább én, mert simán betehettem volna a táskánkat a csomagmegőrzőbe, ha veszem a fáradtságot és körbenézek. De nem, mi huzigáltuk azt a szart körbe-körbe. Nomindegy, nem volt az olyan rossz azért. Aztán irány volt a vonat, és irány volt East Croydon, a szállás. A hotelszoba király volt, jó tágas, tévé, ágy, fürdő. Egy kis kosárban volt tea, kávé és még vízforraló is. Nem maradtunk ott sokat, gondoltam nem sétáltunk még eleget (dehogynem), elmentünk felfedezni Croydon vásárlóutcáját is. Sajna már 6 körül jártunk, így a boltok sorra zártak. De nekünk maradnunk kellett, mert Nikivel ezt beszéltük meg. Hamarosan össze is jött a találka, átvettük a kabátokat, majd elmentünk enni. Pizza hut. Asszem jót ettünk :)
Szerda volt aztán a kemény menet. Nem volt valami eccerű dolog össze szerkeszteni anyát mi érdekli. Végülis a Towernél kezdtünk, metróztunk, szerintem hót élvezte a jegy kezelést :) Bár megnéztük a Bridge-t meg a Towert, nem úgy tűnt, mintha valóban Londonban érezné magát. Ezt láttam rajta. Na aztán újra metró, pedig szívesen mutogattam volna neki a hidakat, de nem akartam már délelőtt megfájdítani a lábát. Akkor éreztem, hogy valóban elhiszi, hogy itt van, amikor nagyon meglepődött, de még a lélegzete is elállt egy pillanatra, amikor a metróból a Big Ben lábánál bukkantunk fel. Némi győzködés árán aztán a London Eyera is befizettünk. Megszámolni sem tudnám, hányszor voltam ott korábban, de még egyszer sem ültem fel rá. Egyedül nem volt kedvem, aztán meg valamiért máskor sem. Állati volt.
Szépen megmutogattam neki mindent, tetszett neki nagyon a Sherlock étterem, oda majd egyszer el is fogom vinni, ezt már most biztosra veszem, akkor nem mentünk be, mert nem is igazán voltunk még akkor éhesek. Jött a Trafalgar, majd a Trafalgar mögötti rész, aminek még nem néztük meg a nevét, de mindenképpen meg kell. Továbbmentünk a Chinatownba, s ahogy beleszagoltunk a kínai kajáldákból kijövő édes-savanyú illatokba, már nem bírtuk tovább. Kerestünk egy ehetsz, amennyi beléd fér éttermet és adtunk az élvezeteknek. Nem tudom hogyan van mindig ekkora mázlija, de csirkeszárny mindenhol van, ahol megkívánja, ez a kedvence. Hát bekajáltunk rendesen, még mielőtt azonban elpilledtünk, jobbnak láttuk felkelni és útnak indulni, tovább felfedezni. Cool Britannia, Lillywhites, majd Piccadilly circus. Fel akartam vinni anyát a Regents Streetre, a játékboltba és a többi üzletbe, vagyis legalább az üzletekhez. Az Oxford Street is kimaradt, inkább a másik irányba mentünk, a St. James' parkba. Ettünk gyümit, ami totál jól esett, noha ettől függetlenül még kicsit éhes voltam. Amit mindenképpen meg akartam még anyának mutatni, az a Big Ben és a London Eye kivilágítva, így még egy kicsit parkoztunk, bár kezdett egyre hidegebb lenni.
Még a szállodai reggeliről nem tartottam élménybeszámolót, nos azt hiszem, ha legközelebb megyünk, inkább nem fogom kérni... A tojásrántotta ehetetlen volt, csak úgy, mint a sült kolbász. Szerencsére a fatüzelt paradicsom és a sült sonka ehető volt, meg lehetett pirítóst és gabonapelyhet is enni. Attól eltekintve, hogy az asztalok általában ragadtak a tudja fene mitől, úgy összességében a szállással elégedettek lehettünk. Közel volt az állomáshoz, amiért csütörtökön hálát adtam, mert rohadt nehéz volt a táskánk.
Remélem anya tényleg annyira élvezte az egészet, mint ahogy mondta, sajnáltam, hogy ilyen kevés időnk jutott az egészre.