Esküszöm azt hittem sosem jön már el ez a pillanat, vagy nem is tudom. Annyi szarakodás volt már az elmúlt pár hétben, mindig aggódni valamin, hogy a hazautazásom olyan távolinak tűnt. Nem is úgy mondanám, hogy távolinak, inkább csak egy soha meg nem valósuló ábrándnak.
Igen, én most erről ábrándozom. Arról, hogy hazautazok karácsonyra a családhoz. Már akkor tudtam, hogy ekkorra haza szeretnék utazni, amikor kijöttem ide. Hetek óta téma volt, de mindmáig annyira bizonytalan volt ez az egész. A sok variálástól meg már a hócipőm is tele volt, s így nem egyszer megfordult a fejemben, hogy jobb lenne itt maradni. Na nem pont itt, hanem mit tudom én, beutazni Londonba, ilyesmi.
Aztán pénteken igazán durvára fordult a szitu. Mivel már nagyon erősködtem, végre eljött a pillanat, hogy megbeszéljük, most már nem csak sacperkábéra, hogy mikor mehetek haza, hanem pontosan. Hát ebből aztán lett egy nagyobb sírás-rívás, persze a részemről. Történt ugyanis, hogy közölték velem, hogy csak 24-én tudnak elengedni. Ezen aztán jól felhúztam magam, talán nem kell indokolnom, de mégis megteszem. Egyrészt azért cseszte a csőröm a dátum, mert mégiscsak Szenteste napja, amit már ugye a fadíszítéssel, készülődéssel illik tölteni, a családdal. Erre beszól a nagyokos török: dehát a gép ott van háromra, milyen messze is laktok a reptértől? (válasz: két és fél három óra) Na, akkor estére hazaértek, nem?
Hát ennél a pontnál nem sok választott el attól, hogy a frissen elkészült teáját a bájosan seggfej mosolyába ne vágjam. Azért na...Aztán több eshetőséget is figyelembe véve, végül is bele kérdezgettünk a dolgokba, hogy mi lenne, ha mégis előbb mennék, erre azt a választ kaptam, hogy nincs akadálya, de akkor újév előtt vissza kell jönnöm. Esküszöm úgy éreztem magam, mint egy partra vetődött hal, guvadt szemekkel, levegőért kapkodva tátogtam. Móóókás... aztán anyuval megkérdeztük, hogy és mi lenne, ha a nagyira bíznák a gyerekeket. Jahj hát azt nem lehet, láttad, 72 éves, öreg és használhatatlan, mert hogy van egy kis hátproblémája. Hát könyörgöm.. nem kell velük fára másznia... csak itt kell lennie, tőle még a takarítást sem fogják elvárni.
Aztán ma, amikor kérdezték, közöltem, hogy jobb híján megvesszük a jegyet 24re. Talán látták, hogy rohadtul nem vagyok kibékülve a helyzettel, vagy épp csak megint szívózni akartak velem, mint ahogy teszik mostanság...
Hirtelen az öreg és használhatatlan nagyi mégis egy jó megoldásnak ígérkezik, így most úgy néz ki, hazamehetek 22-én.
Most így belegondoltam a dologba, és állatira jó érzés. Szeretem mikor előre, és még időben tudok valamit. Nem mondom, hogy nem lett volna jobb ezt már egy hónapja érezni és nem átesni ezen a szarakodáson, de...
Mindenesetre jobbnak érzem, ha már most elkezdtek szállást keresni 21.-e éjszakára, mert nem lesz senki, aki kivigyen a buszállomásra vagy a reptérre, és nem akarok megint úgy járni, mint mikor anya jött. Az utolsó pillanatokban derült ki, hogy oldjam meg magam a dolgokat. xD utálom az ilyen meglepiket.
"On the day I went away... goodbye...
Was all I had to say... now I...
I want to come again and stay... Oh my my...
Smile, and that will mean that I may
Cause I've seen blue skies, through the tears
In my eyes
And I realise.. I'm going home..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése