Igen az vagyok. Zaklatott. Azt hittem sikerül könnyen átverekedni magam az érzelmek hullámvölgyén, és nem fogok kiborulni. Nem fogok szomorkodni, mert egyszer elbuktam. Nem először. De ez most mellékes. Azt hittem, hogy képes leszek mindenféle sebnyalogatás és önostorozás nélkül megemészteni, hogy vége. Vége az életem egyik legszebb korszakának.
Néhány órája magamba roskadva ülök, és egyre inkább elhatalmasodik rajtam a szomorúság. Percekkel ezelőttig nem igazán tudtam, miért. Tény, csodás időszakot kellett magam mögött hagynom, de az élet már csak ilyen. Aztán jött a megoldás. Azért vagyok ennyire letörve, mert nem csak a csodás londoni napoktól kellett búcsút vennem, hanem függetlenségtől is. Well, nem voltam egészen független, sok mindenhez voltam kötve, de mégis... senki nem mondta meg, hogy mire költsem a pénzEM, mert az az én pénzem volt. Nem kellett az anyukámtól kérnem, hogy elmehessek moziba, vagy meginni valamit a barátokkal, és tudtam volna ajándékot is venni a szeretteimnek karácsonyra. Nem volt az, hogy jahj, de jó lenne, de nincs egy fityingem sem.
Most meg... ha ajándékozni akarok, akkor a megmaradt lófasznyi pénzemből szinte semmit nem költhetek. És ez.... elszomorít. Megint. A kilátástalanság, a szürke hétköznapok. Nem akarom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése